Ugyanakkor, nekem egész kicsi korom óta van egy tulajdonságom, vagy inkább képességem. Bárki, ha elkezdi mesélni a történetét, képes vagyok azt látni. Tudom, ha nem látom amit mond, az nem igaz. Ezért az igaz történetek esetenként elég mélyen érintenek, mert érzem azt is, hogy az adott lény mit érzett az események idején.
Jártál már Horvátországban? Én nagyon szeretem. Olyan mintha második otthonom lenne. Horvátországnak két arca van. Az egyik arca, a turisták által látogatott helyek szépsége, a lakók kedvessége, a gyönyörű természet.
A másik arca mindössze 25-30 km-re van ezektől a helyektől, mindegy hogy éppen a tengerparton vagy, vagy éppen a hegyekben. Szomorúsága kietlensége letaglóz. A kiégett, lebombázott házak látványa megrendítő.
Egy nőt szeretnék Neked bemutatni. Horvátországból jött, Zágrábból. A neve Sabine. Alig múlt 40 éves, egy kisfia van. Elhagyta az otthonát, a gyermekével együtt, hogy Németországban próbáljon új életet kezdeni, egy vidámabbat, egy élhetőbbet. Sabine egy kedves, barátságos, szimpatikus nő. Elmenekült az otthonából, az emlékei miatt.
Még gyerek volt, amikor országában elkezdődött a háború, és zavargások voltak. A szüleivel egy faluban lakott. 4 testvére volt, a nagyszülei a szomszédban laktak. A háborúból gyerekként mindössze annyit élt meg, hogy szülei féltek, folyton aggódtak, életük a rettegésről szólt. Ő csak annyit értett belőle, hogy nem játszhat, hogy nem tehet meg dolgokat, de elfogadta a testvéreivel együtt, a rettegés az ismeretlentől megszokottá vált. Éjszakánként gyakran hallották a fegyvereket a távolból, de gyerekként nem fogta fel, nem értette igazán, mit is jelent. Addig még nem találkozott a halállal.
Egy napon amerikai fegyveres katonák érkeztek a faluba. Mindenkit bezavartak a házba. Üres lett minden. Csak a fegyvereket lehetett hallani. Sabine a szüleivel, nagyszüleivel és testvéreivel együtt, rémülten ültek a konyhában, nem tudták mi fog történni. A szülők nyugtatták egymást, a gyerekeket, de mindnyájan nagyon féltek. Sabine csak azt kérdezgette, most mi lesz?
Az ajtót fegyveres katonák törték be. Szó nélkül mindenkit lelőttek, kivéve Sabinét. A szeme előtt kivégezték az egész családját. Aztán horvátul rá kiabáltak, hogy temesse el a halottakat, és otthagyták őt, a gyermeket.
Sabine nem tudta megmondani, vajon mennyi ideig volt ott a házban a halott szerettei között, meddig sírt ott. Nem tudta megmondani mennyi idő telt el, néhány óra, 1 éjszaka, 1 nap, 2 nap? Csak azt tudta, hogy valamikor egy idős nő érkezett, aki a nagymamájával lehetett egyidős. Az ő családját is kivégezték, és őt is életben hagyták, hogy eltemesse a halottakat. Az idős nő, és a kislány együtt indultak el a kihalt faluban, hogy egymást vigasztalva megkeressék a még élőket, és eltemessék közösen a halottaikat.
Sabinét végül az idős hölgy felnevelte, de miután elhunyt, Sabine Zágrábba költözött, fodrásznak tanult. Férjhez ment ugyan, de férjétől elvált, mert a férj nem akarta a hazáját elhagyni, Sabine viszont rettegett attól, hogy a múlt megismétlődik. Meg akarta menteni kisfiát, ezért elhagyta a hazáját, a férjét.
Németországban mint fodrász helyezkedett el, de beilleszkedni nem sikerült neki, mert a múltja minden nap előtte van...
